Hatodik nagylemezével folytatja lassan két évtizedes világhódító útját a Ghost. A páratlanul kidolgozott, saját lore-ral rendelkező zenekar Skeletá című korongja hozza a már jól megszokott színvonalat. Bár néhány ponton visszavesznek az eddig diktált tempóból, és jóval mainstreamebb irányba indulnak el, ez rendkívül pozitívan hat a végeredményre.
A nemzetközi rock- és metálzenei szcénában nehéz olyan zenekart találni, amelyről jobban elmondható, hogy minden aktuális trendtől függetlenedve csakis a saját útját hajlandó járni, mint a Ghost. A 2006-ban alakult svéd metálzenekar egy olyan „fekete báránya” a zeneiparnak, mely saját egyediségét soha nem látott szintre emelte – elég csak arra gondolni, hogy Tobias Forge énekest leszámítva még a tagok nevei sem ismertek.
A Ghost ugyanis saját lore-ral rendelkezik, komplett mitológiát dolgozott ki maga köré,
melynek részeként a tagok fiktív karakterekként jelennek meg anonimitásuk biztosítása érdekében. Forge is minden nagylemezük elkészítése során egy új karakter, egy-egy ellenpápa bőrébe bújik, mely mindig utódja az azt megelőző perszónájának. Először Papa Emeritus néven debütált, majd Papa II Emeritus lépett a helyére, jelenleg pedig a lila-fekete színű papi öltözetben megjelenő Papa V Perpetua tölti be ezt a tisztséget.
A zenekar másik hét, különféle jelmezeket és maszkokat viselő ismeretlen tagja a The Nameless Ghouls név alatt fut, őket leszámítva pedig egyéb, egymással sokszor rokoni vagy szerelmi kapcsolatban álló, kidolgozott háttérrel rendelkező karakterek is részei a mitológiának, mint például Sister Imperator. Az ijesztő részletességgel megalkotott narratív univerzum egyedi időfelfogással is rendelkezik, miszerint a zenekar és karakterei a 20. században élnek.
Gyakran bélyegzik meg a bandát sátánista jelzővel,
hiszen már a megjelenésükben és a saját narratív univerzumuk építésében is használnak erre utaló jelképeket, de szöveg szintjén is találkozhatunk ilyen elemekkel. Mégis inkább arról van szó, hogy a vallási szélsőségeknek egyfajta szatíráját vagy paródiáját próbálják visszaadni, görbe tükröt állítva azoknak, mintsem valódi, okkult fanatizmusról.
Önmagában az persze elkerülhetetlen, hogy ennek tudatában ne legyenek megosztóak. A Ghost-jelenség a teljes zeneipar egyik legvitatottabb témája első színre lépésüktől kezdve egészen a mai napig, és hiába válik a munkásságuk egyre nagyobb tömegek által befogadhatóvá és emészthetővé, ez sosem fog megváltozni.
A Ghost főként az arena és hard rock, valamint a heavy metal elemeivel dolgozik,
de a doom metal, illetve a pszichedelikus, progresszív, glam és gótikus rock sem idegen számukra, ez az elegy pedig csak fokozza sajátos mivoltukat, a látványfaktort kimaxoló, szándékosan teátrális koncertjeik pedig szintén védjegyükké váltak. Hatodik nagylemezük, a Skeletá – mely egyben Papa V Perpetua színre lépését is keretezi – idén tavasszal jelent meg, és mint minden nagy dobásukat, ezt is heves érdeklődés övezte. A Ghost közel két évtizedes pályafutása alatt még nem okozott komolyabb csalódást, ezt a masszív menetelést pedig az új album sem töri meg, s bár nem tartalmaz világmegváltó újításokat, stabilan hozza a már megszokott színvonalat.
Tíz dalt tartalmaz a Skeletá, melyek hangzásra sokkal letisztultabbak és egyszerűbbek, mint a legutóbbi, 2022-es Impera című album számai. Itt minden az összhatásnak van alárendelve, legyen szó a hangszerekről vagy szimplán az előadásmódról. A sokszor merőben színpadias hangvételnek nyoma sincs, ahogy nincsenek túlzottan fókuszba kerülő gitárszólók sem, így
egy újfajta, eddig nem minden esetben fellelhető egyensúly hatja át a lemez egészét.
Rendkívül jó döntésnek bizonyult komolyabban támaszkodni a billentyűs hangszerekre és a dobokra, mert önmagában sokkal emészthetőbbé válnak a dalok. A Cenotaph például pont ennek a könnyed iránynak az egyik legékesebb képviselője, mely lazább hangvételével, hangyányit intenzívebb tempójával, valamint pulzáló gitár- és dobjátékra épülő megoldásaival régi pop-rock slágereket idéz meg.
Mindebből látszik, hogy a Skeletá egyúttal valamelyest közelebb viszi a Ghostot a mainstream popzenéhez, ez pedig kézzelfogható bizonyítéka és egyben következménye is a banda közönséggel szemben mutatott egyre nagyobb nyitottságának. Mindezek ellenére nem vesznek el azok az elemek, ami a Tobias Forge köré épülő jelenségegyüttes identitásának gerincét adják. A dalok tempója és a hangszeres játék hozza a tipikus Ghost-élményt, csupán harmonikusabb és sokkal inkább finomra hangolt az összhatás.
Kiemelendő még Tobias Forge éneke is, hiszen a korábbiaknál sokkal kreatívabban tudja használni a hangját.
Ha a dal azt kívánja, énekhangja rendkívüli mértékben ugrik elképesztő magasságokból nagy mélységekbe, ha pedig vissza kell azt fognia, akkor kellően érzelmes és borzongató tud lenni. A minimalistább irányvonal rá is pozitív hatást gyakorolt, és az ének sokkal szebben fonódik össze a hangszerekkel.
Az albumot az eddigiek mellett dicséret illeti a ’80-as évek rockzenéjének megidézéséért is. Bőven akadnak szinte mind a tíz dalban olyan elemek, melyek retró hatást érnek el. A már említett Cenotaph mellett ilyen a Peacefield című nyitódal. Kifejezetten a tárgyalt korszak aréna rockját idézi a nyitány, melynek elején még egy templomi kórus is hallható, ezzel igazán ghostossá formálva a dalt. A Lachryma a refrén egy pontján eszünkbe juttathatja Bon Jovi Livin’ on a Prayer című örökzöldjét is, de mindezek mellett összességében a nemrég elhunyt Ozzy Osbourne vagy a Journey öröksége is áthatja a Skeletát.
Tematikailag minden dal a hit kérdésének különböző aspektusait járja körül.
A lassú, lírai Guiding Lights például az útkeresésről szól, a szöveghez pedig kiválóan idomul Forge törékenynek ható éneke. A frontember egyúttal itt tudja leginkább megcsillogtatni a képességeit abban a tekintetben is, hogy nemcsak nagy hangi távolságokat képes áthidalni, hanem érzelmeket is áthatóan tud közvetíteni.
Az Excelsis című záródal is átütő, mely fokozatosan építkezik a végső katarzis felé.
A hatperces hosszúság itt viszont kissé soknak bizonyul, és Forge sem tudja ezt a számot megmenteni
attól, hogy a végére enyhe unalomba fulladjon – szerencsére ez nem mondható el egyetlen másik új szerzeményükről sem. Főként a Satanized esetében, mely a banda egyik legjobb dala az elmúlt éveket tekintve. A latin kántálással összefonódó kísérteties riffek rájátszanak a kissé megtévesztő címre, ugyanis a szöveg tematikája eltér a többi daltól. A démoni megszállás itt a szerelemmel áll párhuzamban, ez a kreatív megoldás pedig az egyik legszembetűnőbb bizonyítéka annak, hogy Forge és zenekara a sátánista jelzőre tudatosan játszik rá.
A Ghost legújabb albuma egy minden téren erős zenei bravúr, ami kiválóan hozza a zenekar által produkált stabilan magas színvonalat. Ugyan több szempontból nézve hátraléptek egyet a megszokottól, de ez a minimalistább, letisztultabb megközelítés ütőképesnek bizonyult, így
a Skeletá legalább olyan méltó utódja az Imperának,
mint a zenekar saját univerzumában Papa V Perpetua az elődjének, Papa IV Emeritusnak. Egy újabb fejezet nyílt tehát a Ghost egyszerűnek semmiképp sem mondható történetében, amely egyszerre folytatja a már jól ismert utat és villantja fel új irányok lehetőségét. A Skeletá ugyan nem váltja meg a világot, de minden megvan benne, ami a zenekar és az azt körülvevő jelenség lényegét adja, ez pedig éppen elegendő a szinte hibátlan végeredményhez.
Ghost: Skeletá, Loma Vista Recordings, 2025.
Borítókép: Mikael Eriksson / M Industries, fotók: a Ghost Facebook-oldala
